Akikért a harang szól

1994-ben publikálta a Pink Floyd a zenekar történetének egyik legsikeresebb lemezét, a Divison Bellt. Az album a negyedszázados évfordulóra úgynevezett blue vinylen, azaz középkék színű korongon is megjelent.

Ahhoz képest, hogy  improvizációkból, jammelésekből indult ki a munka, és hogy Gilmournak semmi ötlete nem volt a felvételek kezdetekor, mégis a Divison Bell a zenekar történetének egyik leginnovatívabb lemeze lett, amit azok is elismernek, akik Watersben látták a Pink Floyd teremtő energiáit. Az 1994. március 30-án publikált Division Bell megmutatta, hogy a kreatív erők akkor is működnek, ha az ötletek összeadódnak, ha közösség formálódik az alkotó munka során. Maga a Division Bell nem más, mint a szavazásra hívó harang. A cím ötlete Douglas Adamstől származik, akit az album és magának a poptörténetnek is az egyik legszebb dala, a High Hopes egyik sora (The ringing of the division bell had begun) ihletett.

Ugyebár ez volt a Pink Floyd történetében a második olyan album, amit Roger Waters nélkül vettek fel, de amíg az A Momentary Lapse of Reasont kissé elbizonytalanította a bizonyítási vágy, és a Waters-szel való konfliktus eleven fájdalma, addig 1993-ban már mindenki túl volt ezeken a balhén. A három tagnak és a rengeteg stúdiózenésznek zenére kellett figyelnie, hogy aztán megszülessen egy majdnem tökéletes Pink Floyd-album, aminek szinte olyan mélysége és kiterjesztése volt, mintha Waters-szel dolgoztak volna együtt. Az egykori basszusgitáros szellemi tőkesúlyát, részint részint Polly Samson írónő, Gilmour barátnője jelentette, aki számos dal szövegét jegyzi, akit Gilmour egyébként a Divison Bell-turné közben feleségül is vett. Egyesek szerint Waters nélkül csak örömzenélés a Pink Floyd, és a zenekar többi tagja csak asszisztencia Gilmour szólóihoz, annak különösen ajánljuk a Division Bellt, amely méltó módon zárta le a Pink Floyd egyedülállóan nívós életművét, és visszahelyezi Wrightot  az őt megillető helyre.

Arról nem beszélve, hogy az egyébként hangminőségben is jelesre teljesítő albumok (vö: Dark Side legendás soundját) közül is kimagaslik a Division Bell, már csak azért is, mert annyi rétege van az albumnak – részint a kiváló vendégművészek sokasága miatt is -, hogy a hifisták csak a hangzása miatt is rajonganak érte. Az album minden elemében ihletett munka, és akkor még nem beszéltünk a borítón látható Storm Thorgerson-féle szoborkompozícióról, a High Hopes álomszerűen gyönyörű klipjéről, és az olyan kiváló számokról, mint  a What Do You Want from Me,  az A Great Day for Freedom vagy a Take It Back. Míg 1977-ben egy malac-féle léggömb szállt egy gyár felett, addig a High Hopes klipjében már léggömbök, 1994-ben már letisztultabb volt az érett férfikorba lépett zenészek számára világ.

A cikk eredetijét itt találod.

Friss/ Zenészapró